23. rész

Sziasztok!

Most nagyon jó dolgotok van mert megint kaptok egy részt!

Köszönöm a kommenteket, nagyon köszönöm!

És örülök, hogy tetszett! Most is sok komit szeretnék kapti, próbáltam kitenni magamért, de majd ti megírjátok remélem, hogy milyen lett!

És ajánlom hozzá ezt a számot: http://www.youtube.com/watch?v=J3UjJ4wKLkg&ob=av2e

Én nagyon szeretem, és teljesen illik ehhez a részhez.

Puszi

UI: Nickii!!! Nálad mikor lesz már rész???=D Puszillak Szívem!!

Joe szobájában ébredem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hogyan kerültem oda, de aztán minden bevillant. Demi fenyegetése. Joe, ahogy elment mellettem. Aztán a csók, és onnan semmi más. Valaki fogta a kezem, ránéztem az illetőre. Barna haj, napbarnított bőr. Feje az ágyon volt, de tudtam, hogy Joe az. Kezem kihúztam az Ő kezéből, mire Ő felkapta a fejét, és aggodalmasan nézett rám.

-Mells. – ugrott fel az ágy melletti székről, és ölelt volna meg, de én eltoltam. – Mi a baj? – nézett rám értetlenül.

-Nem szeretnél velem megosztani valamit, ami rám is tartozik?- néztem rá, és reménykedtem abban, hogy elmondja. Ha legalább megcsal, akkor van vér a pucájában, és megmondja.

-Nem, nincs semmi. – mondta a szemembe nézve. A szemembe nézett, és rezzenéstelen arccal vágta a képembe, hogy nem történt semmi.

-Kérlek menj ki, és küld be Nicket! – suttogtam lehajtott fejjel.

-De… - kezdte volna, de félbeszakítottam.

-Menj! – mondtam valamivel hangosabban. Ő felállt, és elindult az ajtó felé. Onnan még visszanézett, majd kilépett. Könnyek gördültek le az arcomon, mikor, Nick belépett. Gyorsan oda szalad hozzám, és átölelt. Én a vállán sírtam, úgy tíz percig, Ő pedig csak nyugtatni próbált. Mikor nagyjából lenyugodtam, elengedett, és leült mellém az ágyra.

-Mi mondott? – kérdezte idegesen.

-Meg kérdeztem, hogy történt-e valami, amiről nekem is tudnom kéne, és szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy nem.

-Ekkora görényt. – pattant föl az ágyról, és indult az ajtó irányába. Még épp, hogy el tudtam kapni a csuklóját, és visszafordítottam.

-Ne, Nick, nem ér annyit. Ha már Ő ilyen szívtelen, akkor legalább mi ne legyünk azok! – felülte az ágyban, és Ő is mellém ült.

-Igazad van.

-És még ne mondjuk el neki, hogy miért lettem rosszul, legen annyi neki, hogy keveset ittam, és kiszáradtam. Majd még otthon is rákérdezek, és ha ott is nemleges választ kapok, akkor kipakolom a cuccait.

-Rendben. – mosolygott bíztatóan. – Érted mindent.

-És amúgy milyen volt a buli? – kérdeztem keserédesen.

-Én nem voltam ott, szóval nem tudom. Joet elküldtem Kevinnel, a többiek meg maradtak.

-Kik többiek?

-Maya, Dani, Mandy. Nekik elmondtam, hogy mi történt, majdnem nekimentek Joenak. Viszont Joe nem tud arról, hogy láttad Őket. De anyáéknak nem mertem elmondani. Jobb, ha te, vagy Ő mondja el. Ők is aggódnak érted. – nevetett fel. Maya és Mandy, velük is nagyon jóban lettem, jó fejek nagyon. – És Selly is hívott, ha így utólag nem bánod felvettem a telefonodat, és beszéltem vele. Neki is mondtam, hogy most miért nem vagy elérhető, és Ő is azonnal gépre akart ülni, és szétverni Joet. De megnyugtattam, már amennyire tudtam. – mosolygott rám. – Tudod, hogy mennyire félt?!

-Igen, tudom. Nekem is volt pár őrült próbálkozásom, nem csak neki. – hajtottam le félénken a fejem.

-Ezt hogy érted? – kérdezett vissza értetlenül.

-Neked nem mesélt semmit a volt barátjáról?

-Nem. Mi történt?

-Nem hiszem, hogy ezt nekem kéne elmondanom. – suttogtam.

-Kérlek. Erre neki még sokáig nem lesz lehetősége. Tudni szeretném, hogy mi történt.

-Hát jó… - fújtam ki a levegőt. – Egyik este, amikor pizsi bulit tartottunk Sellyvel, áthívtuk a fiúkat is, az akkori pasinkat. De volt egy gyerek, aki rá volt kattanva Sellre, és aznap este Ő is megjelent. Azt állította, hogy Sellel kavar, erre Roli, Sell akkori barátja ideges lett. Kocsiba ült, és még hajnalban frontálisan ütközött, és meghalt. Sell összeomlott, mikor sikerült talpra állítanunk, bíztunk abban, hogy nem lesz baj. Így egyik nap magára hagytuk, de rossz ötlet volt. Perceken múlott, és szerencsében, hogy pont akkor szaladtam be, hozzájuk. A földön találtam meg egy konyhakés mellett, és egy hatalmas vértócsában. Túlélte, de az óta te vagy az első barátja, és még mindig nagyon fél, hogy elveszít valakit, ezért is akart idejönni.

-Most már értem. És mi az, hogy neked is voltak ilyen próbálkozásaid?

-Nekem Krisz volt az, aki mindig mellettünk állt, míg ez az egész megtörtént. Ő volt a barátom, de aztán el kellett költözniük, és, és megbeszéltük, hogy távkapcsolatban élünk tovább. Mire Ő megcsalt, az egyik legjobb barátnőmmel. Én nem akartam szenvedni, mint Sell. Nem az ereimet vágtam fel, hanem minden gyógyszer beszedtem, amit a házban találtam. És nem is fájt. A végén már nehezen kaptam levegőt, de bíztam abban, hogy könnyebb lesz, ha meghalok. Bevittek ugyan a kórházba, de újra kellett éleszteni. – meséltem neki lehajtott fejjel. – De megfogadtam neki, hogy soha többé nem teszek ilyet egy fiú miatt sem. És, most nem tudom mi lesz velem. Én tényleg szeretem a bátyádat, tiszta szívemből. Még senkit sem szerettem ennyire. – kezdtem el pityeregni.

-Jaj Mells. Tudod, hogy mi mindig melletted állunk majd. Igaz? – ölelt meg szorosan.

-Igen tudom, és hálás is vagyok! Amúgy, meddig voltam eszméletlen? – kérdeztem könnyeimet törölgetve.

-Durván másfél napot. El sem mozdult mellőled. Már amióta hazajött a buliból. Még enni sem evett.

-Szegény… biztos megéhezett a nagy csókcsatában, meg a várakozásban, hogy valyon mikor kelek fel, hogy újra a szívembe vághassa a kést.

-Jól van, már jobban vagy, tudsz gúnyolódni. – mosolygott rám.

-Azt bármikor. De most jobb lenne menni. Még ki kell osztanom Joet. – mondtam és már keltem fel, vagyis csak álltam, mert eddig is ültem.

-Várj segítek. – nyúlt utánam mikor megszédültem.

-Köszi. – mondtam már az ajtóban. Lementünk, megnyugtattam mindenkit, hogy jól vagyok aztán elindultunk haza. Joe kocsijával mentünk, nem akartam motorral menni, annyira még nem vagyok jól. És Joenak sem lenne könnyű kézben hazacipelni az összes cuccát. Már sötétedett, szóval valószínűleg átaludtam egy teljes napot, és még azt az éjszakát.

-Kókusz! – kiáltottam el magam amint beléptünk a házba. Kutyusom ugatva szaladt hozzám, s majd ledöntött lábamról. – Na, na, na… azért nem kell rám ugrani. Hiányoztam? – simogattam meg mosolyogva. – Gyere, adok neked kaját. – álltam fel, s már indultam volna, ha Joe nem karol át.

-Hagyd majd én, menj pihenj.

-Nem, meg tudom csinálni. Nem vagyok rokkant. Te viszont menj és ülj le, beszélnünk kell. – szakítottam ki magam kezei közül, és indultam el a kamra felé. Raktam ki Kókusznak kaját, és vizet, és visszamentem Joehoz. Leültem törökülésben a kanapé másik végébe, és úgy néztem rá.

-Utoljára kérdezem meg. Van valami, amiről tudnom kéne? – kérdeztem határozottan pár perc után. – Őszintén! Nem fogok cirkuszt csinálni, csak mond el, ha van valami. – mereven nézett maga elé, és nem szólalt meg. Csak néztem rá, de Ő nagyon gondolkozott.

-Nincs semmi. – mondta még mindig az asztallapot nézve.

-Cseszd meg! – ugrottam fel a kanapéról. Berontottam a szobánkba, és elkezdtem kidobálni a ruháit.

-Mit csinálsz? – hallottam hangját az ajtóból.

-Segítek pakolni! – kiabáltam vissza ingerülten.

-Miért?

-Mert nincs benned annyi emberség, hogy megmond, ha már megcsaltál! – néztem rá. Ő erre a mondatra lehajtotta a fejét, és nekidőlt az ajtókeretnek.

-Honnan tudod? – kérdezte halkan.

-Hát nem tőled! És mégis mi az, hogy honnan tudom? Ha megcsalom a pasim, nem az a legelső, hogy szembesítem vele, hogy egy gerictelen féreg vagyok? Nem, te nem ezt tetted! Kétszer kérdeztem meg, kétszer Joe! És mind a kétszer a szemembe hazudtál, most meg még azt kérdezed, hogy mi a bajom? Láttalak titeket! Láttam, ahogy megcsókolod, láttam rajtad, hogy nem tiltakoztál! És a koncert előtt megfenyegetett a kis ribancod. Tudod jól, hogy utálom a csajt, és pont vele. Csak figyelmeztetlek, hogy a pénzed, és a hírneved kell neki. – ordítottam a képébe tíz centiről.

-Ne mond ezt róla! Nem a hírnevem és a pénzem kell neki! Ismerem, sosem tenne ilyet. Épp ellenkezőleg, te vagy az, akinek csak a pénzem kell! – kiabálta vissza.

-Mond! Egyszer is kértem, hogy vegyél meg nekem valamit? Kiálltam veled a vakuvillanások kereszttüzébe? Nem! Akkor szerinted ki az, aki a pénzedre hajt? – ordítottam neki, most a táskája mellől. Ezután nem szólt semmit, amíg pakoltam. Ott állt az ajtóban szótlanul, s nézett maga elé. Majdnem minden cuccát bedobáltam a táskájába, amikor megszólalt.

-Sanjálom! Igazad van, egy görény vagyok. Csak olyan dolgokat mondott rólad, amitől összezavarodtam.

-Sajnálhatod is! Kinek hiszel? Annak, aki bepróbálkozott a tesóidnál is, vagy annak, aki szerelmet vallott neked, és te is neki?! Ha csak egy kis eszed lenne, most nem lennél ilyen helyzetben. – nevettem a képébe.

-Kérlek Melissa, sajnálom! – fogta meg a karom mikor elmentem mellette.

-Nem Joe, te csak azt sajnálod, hogy rajtakaptalak, és, hogy nem neked van igazad! – ráztam le magamról a kezét.

-Melissa, szeretlek, kérlek, bocsáss meg! – könyörgött nekem. Jó, hogy térdre nem borult előttem.

-Hagyj, ha szeretnél, nem csókoltad volna meg! – megfogtam a táskáját, kinyitottam az ajtót és kilöktem rajta. – Tudod, én, tényleg szeretlek, de ez nagyon fájt! A többi cuccodat, amit most nem találtam meg, azt majd elküldöm Nickkel.

-Melissa beszéljük meg, kérlek! – állt elém, s fogta volna meg a kezem.

-Ezen nincs mit megbeszélni, menj el! – vettem ki kezem övéből. Ő még állt pár másodpercig, majd kilépett a küszöbön, én pedig becsaptam az ajtót, és nekidőlve, lecsúsztam a földre. Eddig bírtam, nem tudtam tovább bent tartani a könnyeimet. Zokogni kezdtem, s nem tudtam mivel érdemeltem ki mind ezt. Mit követtem el az életben, hogy ezt érdemlem? Miért teszik ezt a pasik? Hogy lehetnek ilyen szívtelen dögök?

A telefonomért nyúltam, és Nicket tárcsáztam. Nem akartam egyedül lenni, féltem, hogy valamit teszek. Kicsit furcsán hangzik, de ha elborul az agyam, akkor megint megteszem azt, amit rég.

-Igen? – szólt bele a telefonba kicsit álmos hangon.

-Nick… - szóltam a telefonba, de a sok sírástól nem tudtam többet kinyögni.

-Melissa, mi a baj? Mi történt?

-Gyeretek ide, kérlek! Nem akarok egyedül lenni. – mondtam, mikor meg tudtam szólalni, majd kinyomtam. Ott ültem az ajtóban, már egy kicsit arrébb csúsztam, még mikor erőm is volt annyi, hogy be tudjanak majd jönni. Csak ültem és zokogtam. Kókusz meg ott járkált fölöttem, és nézett szegény, hogy mi lehet velem. Nem telt sok időbe, beszélgetést hallottam, majd Dani, és Mandy szaladt be a házba, rajtam majdnem átesve.

-Mells, Mells, jól vagy? – térdeltek le mellém, s néztek aggódó tekintettel. Fejem nagy nehezen felemeltem kezemből, és az ajtó felé néztem. Nick ott guggolt Joe előtt. Ő is könnyezett, és a falnak támaszkodva ült.

-Nem, nem vagyok jól. – mondtam őszintén. – Maradjatok itt, kérlek… - néztem rájuk könnyes szemekkel.

-Itt maradunk. Ne aggódj, nem hagyunk egyedül! – ölelt át szorosan Dani.

-Melissa. – lépett elém Nick, és guggolt le. – Haza kell vinnem. A lányok itt maradnak. Kérlek, ne csinálj hülyeséget. – puszilt homlokomra, majd felállt, és megállt előttünk. – Figyeljetek rá. Ne hagyjátok egyedül. – mondta, majd megfordult, és kiment a házból.

-Gyere, feküdj le. – próbáltak felsegíteni, de nem hagytam magam.

-Ne… nem akarok.

-Rendben, hátha majd Nickre hallgatsz. – simította meg a fejem Mandy, és magához húzott. Fájt, nagyon fájt. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de nem tettem, mert akkor biztos benyugtatóztak volna. Csak sírtam a padlón, karjaimmal lábam ölelve, s összegubózva. Nem tudtak elmozdítani, még Nick sem. Ott ültek mellettem, és nézték, ahogy keservesen sírok. Egy idő után Kevin is befutott, mert nem találta otthon Dani-t. Majd hajnalban, kezdtem álmosodni, és nem volt erőm ellenkezni. Nick ölbe kapott és bevitt a szobámba. Rám erőltettek egy pohár vizet, és amint párnát ért a fejem már a tudatlanságban lebegtem.