18. rész

Hali Skacok!

Mizujs? Rég volt már rész...de most hoztam nektek egy 6 oldalasat. Szerintem eddig ez lett a legrosszabb, de majd kiderül a véleményetekből. Szeretnék sok-sok komit! Nekem nem nagyon nyerte el a tetszésemet, de remélem nálatok elérek vele valamit!

Jó olvasást! Puszi

A fiúknak Selly nyitott ajtót, amíg én megkerestem a telefonomat. Mindig elsüllyesztem valahová. Most például az ágyneműtartóban találtam meg. Az ajtóban Selly csak állt és bambult, nem értettem miért, addig, amíg én is oda nem értem. Elállt a szavam. Két Adonisz állt előttem, azt hittem menten összeesek. Istenien néztek ki. Kezdek kételkedni abban, hogy Ők is emberek. És ahogy láttam össze is öltöztünk. Nicken egy fekete póló volt, amire egy kék inget vett fel. Joe-n pedig egy szürke póló, és egy fekete bőrdzseki. Ők is ugyan úgy álltak és néztek minket. Majd Joe lassan elmosolyodott, oldalba lökte Nicket és megtörte a csendet.

-Hölgyem, csodálatosan fest, mint mindig. – nyújtotta kezét felém Joe.

-Óh… köszönöm szépen. Te is jól festesz! – karoltam bele páromba.

-Szia Selly! – mosolygott Nick, mint aki még nem látott lányt életében. Látszott rajta, hogy alig bír megszólalni. Szegény, elég kínos lehetett neki.

-Szia Nick. – köszönt vissza Sell ugyan olyan félénken. Nem tudom, hogy mi lesz ezekkel, de ha egyszer összejönnek, akkor, nem maradok velük egy légtérben. Már most izzik köztük a levegő.

-Mehetünk? – kérdezte Nick valamivel bátorabban. Sell csak bólintott egyet, majd Ő is belekarolt Nickbe, kijött a lakásból, és az ajtóhoz engedett engem. Gyorsan visszatereltem Kókuszt a házba, aki eddig minden lépésemet követte, bármerre mentem a lakásban, majd bezártam az ajtót. Joe kocsijával mentünk, én elől ültem mellette, Nick és Selly pedig ismét hátul. Az úton nem nagyon beszélgettünk, inkább csak azt próbáltuk kideríteni, hogy hová megyünk. Amire a válasz csak ennyi volt: Tetszeni fog. Bármit kérdeztünk mindig így válaszoltak. Volt, amikor nem is erről kérdeztünk, de akkor is csak ezt az egy mondatot tudták kinyögni. És ennek hatására, Sellyvel hoztuk is a formánkat, nem csodálkoznék, ha kiraknának minket a kocsiból, amennyit piszkáltuk Őket.

-Megjöttünk! – jelentette ki Joe, amikor leállította a kocsit.

-Jéé… te tudsz beszélni? –kérdeztem tőle gúnyosan, mire vágott egy hülye, besértődős képet.

-Képzeld igen! – válaszolta, majd kiszállt a kocsiból és átjött az én oldalamra. Ajtót nyitott, de szemei szikrákat szórtak. Lehet, hogy túl messzire mentem?! Sőt tuti! Ez ritkán megesik velem.

-Jaj, ne szívd már mellre. Bocsi, túlléptem a határt, igaz? – kérdeztem és hozzábújtam. Közben a többiek kiszálltak, és néztek minket. Joe csak bólintott majd bezárta a kocsit mögöttem.

-Menjünk! – jelentette ki ugyan olyan egyhangúsággal, amitől nekem borsódzott a hátam.

-Menjetek előre. Mindjárt megyünk mi is. – mondtam Sellnek és visszatartottam Joet.

-Rendben! – mondták és elindultak.

-Sajnálom, bármit is mondtam, ami így megbántott! – mondtam neki, de mintha egyik fülén bement volna a másikon pedig ki! Nem figyelt rám, vagy legalábbis nem mutatta ki figyelmét. – Hallasz? – szóltam neki megint, de még mindig csak a távolba nézett. – Hé… Nézz rám, kérlek! – Mondtam neki, és végre rám nézett! – Mit mondtam, ami nem tetszett?

-Semmit. – persze… a semmitől lenne ilyen durcás. Kétlem!

-Joe, mit mondtam?

-Semmit. – Hát ilyen nincs!

-Joe vagy elmondod mivel bántottalak meg, vagy haza vihetsz!

-Azzal bántottál meg, ahogy hozzám szóltál. Olyan bunkón, úgy mintha nem is a barátod lennék, hanem egy fiú, aki szembejött veled az utcán. És ez nagyon rosszul esett. – mondta, és nekidőlt a kocsinak.

-Sajnálom, elkapott a hév. Ne haragudj! – bújtam hozzá jó szorosan. – Megígérem, ezen túl vigyázok a számra! Rendben? – néztem fel szemeibe.

-Igen. – mosolyodott el halványan.

-Szeretlek! – mondtam és megsimítottam puha arcát.

-Én is téged! – húzta szélesebbre ajkait. – Gyere, menjünk.

-Oké. Tényleg, most már elmondod, hogy hol vagyunk?

-Igen. A tengerparton. Remélem tetszeni fog. – mondta mosolyogva, majd kézen fogva elindultunk a parton. Sétáltunk úgy, öt- tíz percet, amikor a távolban egy kis éttermet pillantottam. Gyönyörű hely volt, iszonyat hangulatos, és nagyon romantikus. Beérve rögtön észrevettük Nickéket, amint jóízűen beszélgetnek.

-Velük ülünk, igaz? – néztem fel rá kérdően.

-Igen! Gyere, menjünk! – mondta és elkezdett húzni a kezemnél fogva.

-Hali! – köszöntem vidáman. Selly és Nick szemben ültek egymással, így Joe és Én is szembe kerültünk. Az asztalunk a tengerpartra nézett. Gyönyörű volt a kilátás, káprázatos.

-Rendeltetek már? – kérdezte Joe.

-Nem. Megvártunk titeket. – válaszolt kérdésére kicsit kábultan Nick. Kezünkbe vettük az étlapot és nézegetni kezdtük. De ahogy észrevettem Nick többször nézett fel Sellyre mint, hogy kaját válasszon. Komolyan mondom, ha ezt nem veszi észre Sell akkor tényleg vak.

-Nekem megvan! – tettem le magam elé az étlapot.

-Nekem is. – jelentették ki kórusban.

-Választottak már? – jött oda egy jóképű pincérfiú. Nem lehetett idősebb nálam, sem fiatalabb. És elég jól nézett ki. De nem jobban, mint az asztalnál ülő fiúk.

-Igen, Én kérek egy csirkemellet Hawaii módra. – mondta Sell.

-Én Ananászos – currys csirkecsíkokat. – mondtam én.

-Én egy Brokkolis – szezámos csirkemell csíkokat. – mondta Joe, és rám kacsintott.

-Én pedig egy… én nem tudom! – jelentette ki Nick, mire kitört belőlünk a röhögés.

-Rendben! – ütögette meg hátát Joe.

-Nick… - szólalt meg félénken Selly.

-Igen? – nézett rá nagy szemekkel.

-Választhatok neked én? – kérdezte tőle Selly, apró mosollyal az arcán.

-Persze! – húzódott nagy mosolyra Nick szája. Sell felvette az étlapot és nézegetni kezdte.

-Mondjuk… Narancsos – gyömbéres csirkecsíkok? – nézett rá Nickre.

-Nekem megfelel! Remélem, nem mérgezel meg! – mondta mosolyogva Nick. Szinte már elkábult Sell jelenlététől. Nem csodálnám, ha lecsúszna az asztal alá.

-Mindjárt hozom! Addig milyen itallal szolgálhatom ki önöket?

-Hozzon egy üveggel az étterem legfinomabb félédes borából. – mondta Joe.

-És egy pohár Light Cola-t. – szólt a pincér után Nick.

-Mi az? Joe Jonas le akar minket itatni? – kérdeztem mosolyogva.

-Az is meglehet. – beszélgettünk egy kicsit aztán kihozták a rendelésünket, és elkezdtünk falatozni. Az enyém isteni volt, nagyon finom, és láttam, hogy Joe szemezget a kajámmal. Hát igen, az enyém volt a leg étvágygerjesztőbb.

-Kérsz? – pillantottam fel rá és villámra raktam egy falatot.

-Igen! – mondta, és félig áthajolt az asztal fölött, én kinyújtottam a kezem és szájába tettem a villát.

-Na, milyen? Igaz, hogy az enyém finomabb? – húzogattam neki a szemöldökömet.

-Igen… a tiéd tényleg finomabb! – Ezután lassan befejeztük a vacsorát, már csak beszélgettünk, amikor visszajött a pincér.

-Kérnek még esetleg valamit?

-Desszert? – nézett körbe Nick.

-Én kérek. Méghozzá egy Fekete - erdő desszertet. – néztem rá a helyes pincér gyerekre.

-Én is egy olyat kérek. – szólalt meg előttem Joe.

-Én egy áfonyás pezsgőkrémet. – Selly.

-Én pedig egy diabéteszes fagylaltot. – fejezte be Nick. És a pincér ezzel el is ment.

-Én kimegyek a mosdóba. Rendben? – szóltam a srácoknak, és álltam fel az asztaltól.

-Én is megyek. Mindjárt jövünk. – állt mellém Selly, én csak néztem, hogy most mi van. Kiértünk a mosdóba és szinte letámadott.

-Jajj… Mells, én téged úgy imádlak! – ugrott a nyakamba és kezdett el szorongatni.

-Én is imádlak, de miért is? – néztem rá hülyén.

-Ez a fiú egy csoda… nem gondoltam volna, hogy még lesz valaki, aki iránt így érezhetek. – mondta, és rendesen bepirult.

-Miért, hogy érzel?

-Nem tudom, a gyomrom bizsereg, és nem azért mert rossz volt a kaja, hanem mert meglátom, mert a szemembe néz. A térdem remeg, ha a közelemben van. De… oh. – dőlt neki lemondóan a falnak.

-Mi a baj? – kérdeztem tőle halkan, és megfogtam a kezét.

-Nem lehet ebből semmi. Nem tetsz… - mondta volna, de félbeszakítottam.

-Mi az, hogy nem tetszel neki? Nem láttad, hogy - hogy néz rád? Hogy amikor kérdezted, hogy rendelhetsz-e neki akkor szinte elolvadt?

-Komolyan? – nézett fel csillogó szemekkel.

-Igen! Oda-, meg-, vissza van tőled. Nyugodj meg. Minden rendben lesz. Oké?

-Oké! Na, menjünk. – fogta meg a karom, és húzott kifelé.

-Hóhoho… én tényleg ide indultam, szóval várjál meg szépen. Rendicsek?

-Rendben! – engedett el, én gyorsan visszamentem elvégeztem azt, amiért jöttem, és már mentünk is vissza. A pincér pont akkor ért oda, amikor mi is, így már nem kellett tovább várnunk a desszertre.

-Hű… ez nagyon jól néz ki! – jelentette ki Joe. Ezután lassan megettük a desszertet is, majd a fiúk hívták a pincért és fizettek. Elindultunk kifelé! Csak sétáltunk a tengerparton, mi hátul, Sellyék pedig elől.

-Szép este volt! – néztem fel Joera, aki csak egy mosollyal válaszolt.

-Szerinted mikor látják be, hogy egymásnak vannak teremtve? – kérdeztem tőle.

-Hát… nem tudom… talán mikor hazamegyünk! Vagy most! – szolt hangosabban és hirtelen megállt. – Nézd csak? – mutatott előre, ahol Nick épp meg akarta csókolni Sellyt. – Bezavarjunk nekik? – mosolygott rám ördögien.

-Nem, ne merd!

-Miért mi lesz, ha meg merem? – állt elém szorosan.

-Gyalog jössz haza, és a kanapén alszol. – mondtam neki összeszűkített szemekkel.

-Oké! Befogom. – lejjebb hajolt, és lassan bekebelezte ajkaimat. Gyönyörű pillanat volt. A tengerparton, egy szép vacsora után, a lemenő nap fényében csókolóztunk. És mellettünk Nick és Selly is falták egymást. Nehezen elszakította ajkait enyémektől, és hátrafordult. Én is áttekintettem a válla fölött, és Sellyéket néztem. Álltak egymással szemben, és nézték a másikat. Joe kicsit elfordult, én átöleltem és így néztük tovább Őket.

-Szépek együtt, nem? – nézett le rám.

-Igen, de mi szebbek vagyunk. – egóztam egy kicsit.

-Igen! – adott egy puszit a fejemre. – Menjünk?

-Aha. Fáradt vagyok… korán keltem!

-Igen… Nagyon korán! – fogta meg a kezem és húzott oda Sellyékhez.

-Srácok, lassan mennünk kéne. – guggoltam le melléjük, mert közben letelepedtek a homokba.

-Oké. – Nick felállt és felhúzta Sellt is. Kézen fogva sétáltunk egymás mellett, és beszélgettünk.

-Nick… fáj ezt mondanom, de ma hazamehetsz a kocsimmal. – nézett Joe Nickre, majd vissza rám és színlelt sírással a vállamra borult.

-Te nem vagy normális! – jelentette ki a mellettünk sétáló pár egyszerre.

-Ezt mindenki tudta! – nézett rá mosolyogva. – De most komolyra fordítva a szót! Vigyázz a kicsikémre! – nyújtotta át neki a kocsi kulcsot.

-Oké! Köszi! – kacsintott Nick, majd gyorsabbra vették a tempót és elmentek.

-Mi nem kocsival megyünk? – néztem fel rá.

-Nem. Nekem még terveim vannak ma estére. Nekik első randira elég volt ennyi szerintem.

-Értem! És mit tervezel?

-Emlékszel még az első randinkra? – Nézett szemembe mosolyogva.

-Igen, azt nem lehet elfelejteni.

-Nos hasonlóra készülök, de most azon a hajón ott. – mutatott a távolban sodródó hajóra. - Mit szólsz hozzá?

-Azt, hogy ne költs rám ennyit. – néztem rá komolyan mire lesütötte szemét. - De teljes mértékben benne vagyok! – mosolyogtam rá szélen, és szorosan hozzábújtam. Felmentünk a hajóra, és bementünk az egyik kis kabinba. Mindenhol gyertyák voltak, egy kis asztalon olvasztott csoki, és egy halom eper. Az asztal mögött pedig egy kis kanapé díszelgett, amire egy fekete gitár volt letéve. Nagyon hangulatos és romantikus volt.

-Jaj, Joe, ez nagyon szép! – öleltem át, és nyomtam egy csókot ajkaira.

-Gyere ülj le. – terelt el a kanapéhoz, leültetett, kezébe vette a gitárt és elkezdett rajta játszani. – Mit énekeljek neked? – nézett rám kérdően.

-Azt ami a szívedből jön. – mondtam neki halkan, mire elkezdte énekelni a „When You Look Me In The Eyes”-t. Gyönyörű volt, nem, csak azért mert csak egy akusztikus gitáron játszott, hanem azért mert ez csak nekem szólt. A végét már könnyezve hallgattam, teljesen meghatódtam. Befejezte és leült mellém, letörölte könnyeimet, és mélyen belenézett a szemembe. Kirázott a hideg gyönyörű szemeitől. a térdem remegett, és egyre gyorsabban szedtem a levegőt. Lassan közeledett fejével, már orrunk is összeért, amikor megcsörrent a telefonja. Idegesen kikapta zsebéből, és levágta a kanapéra. Szenvedélyesen megcsókolt, olyan volt mintha ez lett volna az első, de mégis más. Sokkal jobb, sokkal érzékibb, sokkal szebb. Egyre jobban kezdtünk belejönni, már levegőt alig kaptam. Számról áttért a nyakamra. Egyre hevesebbek voltunk, tudtam, hogy meg kellene állni, de nem volt erőm hozzá. Már a pólót vette volna le amikor csörögni kezdett a telefonom. Joe nem törődött vele, és durcizott is emiatt, de felvettem.

-Igen? – szóltam bele zihálva.

-Szia Mells, Selly vagyok, mikor akartok hazajönni?

-Nem tudom, várj, megkérdezem. – elvettem a fülemtől a telefont, és Joe felé fordultam. – Sell azt kérdezi, hogy mikor megyünk haza.

-Nem tudom. Most hány óra van? – előkereste a telefonját, és megnézte. – Most van negyed tíz… úgy éjfél körül megyünk, ha neked is jó. – nézett rám.

-Oké! – visszatettem a telefont a fülemhez és tájékoztattam barátnőmet, hogy mikor kívánunk hazamenni, majd letettem és visszafordultam Joehoz. Néztem a szemébe, ezt sosem tudom megunni, mindig valami újat mutat, valami szépet, és káprázatosat. Ahogy a barna minden árnyalata átszövi szemek is részét az valami csodálatos. Újra közeledett fejével és én nem tiltakoztam, de amikor már megint ott jártunk, mint az előbb, nagy nehezen, de sikerült leállítanom Őt is és magamat is.

-Szívem, ez itt nagyon romantikus és gyönyörű, de még nem, és amúgy is ott van a gyűrűd. Oké?

-Igen! Gyere, megetetlek eperrel. – mosolygott szélesen. Felpattan a helyéről és errébb hozta a kis asztalt. Elvett egy epret a tálkából, belemártotta a csokiba, és ügyelve arra, hogy ne csöpögjön rám, számba rakta azt.

-Hm… fincsi! – mondtam majd felkaptam a tejszínhabot az asztalról, rányomtam egy kicsit egy szép nagy eperre, és odatartottam neki. Beleharapott, de a száj körbe habos maradt. Nem gondolkoztam, nyomtam a sajátomra is, és úgy csókoltam meg. Bátran merem kijelenteni, hogy ez igazán finom csókra sikeredett.