26. rész

Na hali csajok!!

Kész a rész! Kicsit érdekes lesz... de azért remélem tetszeni fog! Rövidke lett, de legalább vanxD

Na jó olvasást!

És persze Puszi a picsátokra!!

Telefonomért nyúltam, de amint megláttam a nevet lefagytam. David volt az. Nem akartam vele találkozni, mert, mert egyszerűen nem tudom, mi van velem. Amikor vele vagyok, olyan mintha nem lenne Joe, mintha sosem létezett volna. De most visszakaptam életem szerelmét, aki most itt ül mellettem, karjaival átölelve, s várja, hogy felveszem-e a telefont. De akkor sem tehetem ezt szegény fiúval, Ő reménykedik abban, hogy lehet valami, de én nem akarom.

-Nem veszed fel? – zökkentett ki gondolataimból Dani.

-Jah, de. Egy pillanat, és jövök. - álltam fel, és kisétáltam a teraszra.

-Szia. – szóltam bele a telefonba.

-Szia, azt hittem már nem veszed fel. – fújta ki a levegőt. – Na, elmegyünk ma este vacsorázni? – Igen, ez volt az a kérdés, amitől oly annyira féltem.

-Figyelj David… az a helyzet, hogy, hogy nem lehet. Sajnálom a tegnapit, és hogy szórakoztam veled, de nem fog működni.

-De, de miért? – hallottam pár másodperc múlva csalódott hangját. – Csak nem visszament hozzád?

-De, igen visszajött. És tényleg sajnálom, de szeretem Őt, és nem vagyok képes elhagyni.

-Jó, rendben, de… attól, még lehetünk barátok igaz? – kérdezte reménykedve.

-Igen, lehetünk. – nevettem fel, megkönnyebbülten. – De most mennem kell. Szia.

-Szia. – mondta, s ezzel le is tette. Álltam még kint egy kicsit, majd bementem, s meglepődve láttam, hogy mindenki eltűnt. Még Joe is.

-Hahó… hová lettetek? – szólaltam meg kicsit hangosabban a normálisnál. De nem jelentkezett senki. Elindultam a bejárati ajtó felé, kinéztem rajta, Nick kocsija eltűnt Joe-é a helyén, és Kevinéknél is ég a villany. Selly gondolom lelépett Nickkel. Milyen aranyosak, hogy elköszöntek… De Joe még mindig nem került elő. Hol a fenébe lehet?

Benéztem a hálóba, de nem találtam ott… amikor kifelé mentem rózsaszirmok vezettek a szoba ajtajától a Selly szobájáig. Félúton volt egy kis cetli is. Felvettem, kihajtottam és elkezdte olvasni:

„Tudom, hogy nem bízol benne, de mindent elkövetek, hogy újra teljesen enyém legyél.”

Zsebre csúsztattam a cetlit, és besétáltam Selly szobájába. Ott egy gyönyörű vörös rózsa fogadott az ágyon, mellette még egy cetlivel.

„Elhiszed, hogy szeretlek? Ha nem, hát elmondom:

I love you!

Je t'aime!

Aloha wau i'a oe!

Ti amo!

Tudom, még egy nyelven, ha kíváncsi vagy, kövesd a szirmokat!”

Felvettem, és beleszagoltam a rózsába, majd zsebre vágtam a második cetlit is, és követtem a szirmokat, amik kifelé vezette a szobából. Át a fürdőbe, s ott még egy cetli. Kezdek agyvérzést kapni…

„Elfelejtettem valamit… behoznád a hűtőből a pezsgőt, és 2 poharat? És persze magadat se felejtsd kint!!”

Istenem, ez a pasi… De még ennek ellenére is szeretem! Jobban, mint az életem.

Elballagtam mosolyogva hűtőhöz, de amikor kinyitottam csak egy újabb cetli fogadott, és még egy üveg pezsgő sem volt benne.

„Milyen hülye vagyok… a pezsgőt már behoztam, már csak te hiányzol… siess!!!”

Anyám…

Becsuktam a hűtőt, a cetlit ismét zsebre raktam, és visszamentem a fürdőhöz. Lassan lenyomtam a kilincset, s beléptem az ajtón. Mindenhol rózsa, és gyertyák. A kád tele vízzel, és hatalmas habbal a tetején, s az is teli rózsaszirmokkal. Honnan szerzett ennyit rózsát??

És ott ült Ő. Ő, aki mindig megdobogtatja szívem. S ha rám néz, remeg a térdem. Ha meg érint, belebizsergek, s szinte felforr a vérem. Ott ült gitárral a kezében, s nézett gyönyörű barna, meleg barna szemeivel. Istenem azok a szemek. A világ leggyönyörűbb barna szemei! Kezével intett, hogy menjek közelebb, s én így is tettem. Elé sétáltam, Ő megfogta a derekam, s belehúzott ruhástól a vízbe. Ő még kint ült a kád szélén, s onnan nézett le rám.

-Ezt most muszáj volt? Szólhattál volna, hogy vetkőzz le addig én kimegyek, vagy valami! – nevettem fel, s leküzdöttem magamról a pulcsimat. Ő csak mosolyogva nézett még mindig, s nem szólt semmit. – És mi az - az utolsó nyelv, amin tudod, még a Szeretlek - et??

-Szeretlek! – suttogta lassan, s érthetően, magyarul. Nagyot dobbant szívem, s őrületes gyorsasággal kezdett pörögni mellkasomban. Ami érdekes, hisz így sem valami lassú, hogy mellettem van, de most még gyorsabban pörgött.

-És is téged! – suttogtam vissza mosolyogva. Ő elkezdett mocorogni, majd ölébe vette a gitárt, s pengetni kezdte. Ismerős volt a dallam, de addig nem tudtam melyik, ameddig nem énekelt. A Much Better volt… Imádom ezt a számot, és neki is a kedvence. De… de félek nem igaz, amit énekelt, miszerint felszámolt a világsztárokkal… valahogy érzem, hogy még lesz valami. Valami, ami nagyon megváltoztathatja az életem. Az Ő életét. A kettőnk közös életét. Mikor végigénekelte a számot, letette a gitárt, kinyitotta a pezsgőt, és beült mellém a kádba… ruhástól. Még egy kicsit sem villantott, pff…

-Kettőnkre, hogy újra együtt vagyunk. – nyújtotta kezembe az egyik pezsgős poharat.

-Kettőnkre, de ha még egyszer, becsapsz, megcsalsz, vagy a képembe hazudsz, nem fogok megbocsájtani! – néztem rá keményen.

-Rendben! – hajtotta le a fejét, majd felemelte, s szélesen elmosolyodott.

-Mondtam már, hogy jó a hajad? – kérdezte, mire hangosan felnevettem.

-Nem… de mondhatnád, mert szomorú leszek, ha nem mondod… - biggyesztettem le alsó ajkam, s lehajtottam fejem, így néztem fel rá.

-Nagyon szuper lett a hajad. – mosolygott, majd letette kezéből a pezsgőt, s közelebb húzott magához. Már amennyire tudott, hisz nem éppen féltünk el úgy a kádban, ahogy Ő akarta. – Nagyon szép vagy! – suttogta szinte ajkaimba. Tekintete szemem, s ajkaim között cikázott, majd lassan lecsapott ajkaimra. Játszadozott alsó ajkammal, harapdálta azt, s mikor már alig bírtam tovább léptem, s megcsókoltam. Hevesen bekebeleztem ajkait. Táncra hívtam cseresznye ajkait, kezem nyakába fontam, s hajával játszottam. Az Ő is megtalált engem. Combomra csúsztatta kezét, majd feljebb húzott, s szinte már rajta feküdtem. Éreztem szívének heves dobogását, s már zihálva szakította el ajkait enyéimtől. Keze becsúszott pólóm alá, és hátam kezdte el cirógatni, miközben nyakam csókolgatta. Élveztem lágy érintését bőrömön, s csókjainak perzselő helyét. És már pólóm is a földön hevert mikor észbe kaptam, s leállítottam.

-Joe… - szóltam, de elcsuklott a hangom. – Joe, elé… - s már megint elcsuklott. Eltoltam magam tőle, és nagylevegőt vettem. – Joe elég, ennyire még nem vagyunk jóba.

-Oké, fékezem magam. – simította el szemembe hulló hajam. Én kimásztam a kádból, és végignéztem magamon. – Most nézd meg mit csináltál.

-Ó… gyere vissza! – kérlelt kiskutya szemekkel, de nem hatott meg.

-Nem, mennem kell. Holnap már munkába kell állnom, és még össze kell szednem magam. Reggel korán kell kelnem!

-Jó oké, menj, mindjárt megyek én is! – mondta, de én ekkor már kisétáltam az ajtón. Átmentem csurom vizesen a szobámba, és kerestem valami pizsit. Majd kimentem a konyhába, és elvettem egy almát a kosárból. Eszegetni kezdtem, s vártam, hogy Joe is kimásszon a fürdőből, de az még biztos, hogy nem most lesz. Ezért ültem az asztalnál, ettem az almámat, és vártam rá. Egyszer megcsörrent a telefonja, miszerint sms - e jött. Sosem néztem meg az sms-eit, sem az Övét, sem a másokét. De… de most késztetést éreztem, hogy megnézzem. Megnyitottam az sms-t és amint megláttam a nevet lefagytam. Demi írt neki, még jó, hogy tovább mentem. S amint olvasni kezdtem szívem egy pillanatra leállt, majd fájdalmasan dobogott tovább.

„Szia, Mackóm! Mi van már? Miért nem írsz, vagy hívsz? Még nem sikerült lerázni azt a csitrit? Azt mondtad, amint elintézed, hogy visszavegyen, hívsz! Mi van már? Hívjál cicám! Puszikamuszikaaaa!!!”

Könnyeim potyogni kezdtek, és fájt, hogy hittem neki. A telefon kicsúszott a kezemből, s hangosan koppan a padlón. Lefagyva álltam, és néztem magam elé. Majd kinyílt a fürdő ajtó, és Joe lépett ki rajta. Amint meglátta, hogy sírok elém sietett, és két kezébe fogta arcom, de én ellöktem.

-Hagyj békén! Menj a francba! – téptem ki magam kezeiből, s hisztérikusan berontottam a szobába. Magamra kaptam a motoros ruhámat, egy lapos talpú csizmával. A telefonomat, és a pénztárcámat zsebembe csúsztattam, és úgy vágtattam ki a szobából. Joe megfogta a kezem, s maga felé fordított, de ezzel csak egy hatalmas pofont ért el. Akkorát csattant a kezem arcán, hogy még nekem is fájt.

-Mire visszajövök, tűnj el a házamból, és vidd magaddal az összes cuccodat is! – vágtam hozzá ridegen a szavakat. Csuklóm kiszakítottam kezéből, és kimentem a házból. Ráültem a motoromra, és elhajtottam oda, ahová biztosan nem jönnének utánam, mert nem tudják, hogy, hol vagyok. Egy városszéli kis patakhoz mentem. Leültem a patak szélére, és ott sírtam tovább. Volt, amikor sikítottam egy nagyot, s hallottam, hogy a patakszéli madarak, és kisebb állatok elmenekülnek. A telefonom folyamatosan csörgött, a végén már kikapcsoltam, mert meguntam a zajongást. Majd pár óra múlva felálltam, és visszaültem motoromra. Elindultam, de nem haza. Daniékhez mentem, nem akartam még vele találkozni. Nem tudtam, hogy nálam van-e még, de Nickhez sem akartam menni, hisz már otthon is lehet. Az egyetlen lehetőségem Daniék voltak. Már a belvárosban jártam, amikor elkezdett szemerkélni az eső, de ez volt a legrosszabb. Ilyenkor felveri a port, és latyakos lesz a beton. A legveszélyesebb. Már az utolsó sarkon jártam, amikor a motorom megcsúszott, az irányítást elvesztettem felette, és becsúsztam egy kocsi alá. Majd hallottam, hogy még beszélnek hozzám, de aztán minden elsötétült.