25. rész

Hali csajok!
Meghoztam a részt, de nem lett valami hosszú és angy szám...szerintem! De a ti véleményetekre vagyok kíváncsi.
Majd a hétvégén lesz rész!Sok véleményt kérek!!!
Puszi a picsátokra!



Reggel hangos dübörgésre ébredtem, de nem másztam ki az ágyból. Gondoltam, hogy majd Selly kinyitja, de nem, nekem kellett. Mire kiértem a szobából, már a csengőre is ráfeküdt az illető. Még a fejemből sem láttam ki, szóval csak tapogatóztam.
-Megyek már. – kiáltottam az ajtó előtt, majd kinyitottam és behunytam a szemem, a hirtelen erős fény miatt. – Mi van? Ki vagy? – morogtam, de nem válaszolt. Magához húzott, másik kezével elvette arcomat takaró kezem, majd ajkait enyéimre tapasztotta. Belebizseregtem. Tudtam ki az, hisz csak egy ember csókja hat rám így. Lassan, gyengéden csókolt, tele szerelemmel. Közben szorosan magához húzott, és derekam simogatta. Ajkai édes íze, lágy érintése bőrömön, s puszta jelenléte megremegtetett. Reszkettem karjaiban, mint a nyárfalevél. Úgy éreztem, mintha a menyben járnék. Nem tudtam neki ellenállni. Karjaimat átfontam nyakán, s még közelebb húztam magamhoz. Ő kezét lecsúsztatta fenekemre, majd onnan combomra, és lassan felemelt. Én körbefontam lábam derekán. Nem szakadt el ajkaimtól, lábával belökte az ajtót, majd elindult a pult felé. Kicsit nekiütköztünk, de nem fájt. Tovább csókoltam, és nem tudtam abba hagyni. Megőrjített. Aztán… eszembe jutott a tegnap, és… és valahogy nagyon gyorsan abba hagytam. Elhúzódtam tőle, mélyen belenéztem, gyönyörű barna szemeibe, majd kezem csattant arcán. Arca meggyötört volt, és sötét karikák ültek szépséges szemei alatt. Szemeim könnyel teltek meg, s fejem mellkasának hajtottam. Zokogtam, mint egy kislány, akit akkor szidott le édesapja. Fájt, hogy ezt tette, de még jobban fáj, ha nincs velem. Ha, nem nézhetek gyönyörű szemeibe, ha nem érhetek hozzá, ha nem csókolhatom meg. Minden perc fáj, amit nem vele töltök. És ott van David… már nem nagyon érdekel. Mikor elment akkor gondolkoztam el azon, hogy mit is tettem az éjjel. Úgymond szerelmet vallottam neki, érzések nélkül. De, de most itt van az, akit szeretek. Simogatja a hátam, átölel, és fejem puszilgatja, hogy megnyugodjak.
-Miért vagy ekkora seggfej? – ütöttem bele mellkasába öklömmel. De nem sikerült olyan nagyra, amilyenre akartam. Ő még szorosabban ölelt, majd valami fejemre pottyant. Mi az, nyáladzik is? Felnéztem rá. Ő is könnyezett. Mikor megláttam gyönyörű mélybarna szemeit, hogy könnyesek, újra kitörtem. Láttam, hogy szenved, de, én is. Ez nem mehet így tovább. Nem akarok tovább szenvedni, és azt sem akarom, hogy Ő szenvedjen. Ezt pedig, csak úgy oldhatom meg, ha megbocsájtok neki. Igen, az lesz a legjobb. Adok neki még egy esélyt.
-Joe… figyelj! – emeltem fel fejem, s mélyen szemébe néztem.
-Nem, te figyelj! Nagyon hülye voltam, sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom. És Demi leleplezte magát. Hallottam, ahogy beszélget Selenával, hogy én már megvagyok, már csak Nick kell. Nem tudom, mi ütött belém, hogy nem neked hittem, és, hogy leálltam vele. De mióta elmentél, nem vagyok önmagam. Nélküled senki vagyok. Szükségem van rád! – mondta halkan, s közben könnyek szöktek szméből.
-Joe nekem nem az a legnagyobb bajom, hogy megcsókoltad, hanem az, hogy amikor rákérdeztem, nem mondtad el. Ugye tudod, hogy ezek után újra meg kell tanulnom bízni benned?
-Igen, tudom, hogy marha nagy baromságot követtem el. De nem tudok nélküled élni. Kérlek, bocsájtsd meg! – könyörgött. Én végig simítottam arcán, majd lassan megcsókoltam. Teli szerelemmel.
-Szeretlek! – suttogtam mikor elváltak ajkaink.
-Én is Szeretlek! Nagyon!
-Visszavonhatatlanul! – ellenkeztem.
-Annál is jobban! – mondta mosolyogva, de mégis komolyan, és teli érzelemmel, majd magához vont, s szorosan megölelt.
-Ááá… - hallottam a sikítást Selly szobájából. Kicsit eltoltam magam Joetól, és szobája felé néztem. Ott sikítozott és ugrált az ajtóban, majd amikor észrevette, hogy észrevettük, elkezdett felénk futni. – Ááá… végre boldogok vagytok! Úgy szeretlek titeket! – ugrált összevissza majd megállt és szigorúan nézett Joera. – Téged még utállak! – mondta majd megint pattogni kezdett. Ezután befutott Nick is, és együtt mentünk el hozzájuk.
-Sziasztok! – köszöntem, ahogy beléptem.
-Szia, édesem! Jaj, de jó, hogy megjött az eszetek. Már úgy aggódtam értetek! – ölelgetett meg, először engem majd egyszerre mind kettőnket. – Már azt sem bánom, ha lefeküdtök, csak ne menjetek szét! – mondta, mire Joeval összenéztünk, és fülig vörösödtünk. – Jó… hagylak titeket! – küldött felénk egy 1000 W-os mosolyt, mikor észrevette a piros fejünket. Majd megfordult és lelépett.
-Ez egy kicsit… khmm… fura volt. – krákogtam.
-Megvan rá az oka. – hajtotta le a fejét. Nem értettem miért.
-Mi történt? – tettem két kezem oldalára, s próbáltam szemébe nézni. Felemelte fejét, s mélyen szemembe nézett.
-Nem mozdultam ki a szobámból, csak ha fellépésre kellett menni. Nem ettem nem ittam. A második héten megpróbálkoztam Nick inzulinjával. Nem érdekelt mi lesz velem. Nem is szóltam senkihez. Csak abban reménykedtem, hogy felveszed a telefont, vagy kinyitod az ajtót. De nem tetted, így már nem leltem értelmét az életemnek. Szóval beadtam magamnak az inzulint, és apa talált meg. Még épp időben. – mesélte halkan, s én csak mereven néztem szemébe. Miattam ölte volna meg magát?! Mert nem vagyok vele? Ez a fiú egy főnyeremény. Szeret, és én is Őt. Fejem mellkasára raktam, s hallgattam szívverését. Közben magamhoz húztam, s oly annyira öleltem, hogy már szinte nekem is fájt. Majd elengedtem, s felnéztem rá. Rámosolyogtam, és finoman megcsókoltam.
-Szeretlek, de soha többet ne csinálj ilyet! – mondta a csók után, miközben letöröltem egy árva könnycseppet.
-Megígérem, csak lény mellettem. – mondta, majd leültünk a kanapéra, és beszélgetni kezdtünk. Minden szóba jött, mindenről beszéltünk, ami az elmúlt egy hónapban történt. Joe egyszer elcsöndesedett, és rám nézett. Végignézett rajtam, majd megszólalt:
-Mells, híztál? – tette fel a kérdést.
-Ahha… legalábbis azt hiszem. Pár kilót felszedtem. – mosolyogtam rá, majd bevágtam egy szomorú képet. – Nem tetszik? – kérdeztem, mire Ő mellére vont, s megszeretgetett.
-Dehogy nem, bárhogy nézel, ki szeretlek! – ezután hazamentünk, és megfőztük az ebédet. Átjöttek Kevinék is, és Nick is. Jó volt a hangulat, mindaddig, amíg nem kaptam egy számomra váratlan hívást…