1. rész

Ahogy sétáltam a sötét utcán, a hátam mögül furcsa neszeket ahllottam. Megfordultam és az eggyik fa árnyékából egy fekete ruhás alak tünt ki. Megilyedtem, a szívem majd ki ugrott a helyéről. Gyorsítottam a tempómon, de semmit sem segített. Amikor hátranéztem ugyan olyan távol volt, mint az előtt. Nem akartam nagy feltünést kelteni, hogy elkezdek kocogni, de a sötét alak vészesen közeledett. Egyre kevesebb volt köztünk a távolság, gombóc volt a torkomban és a tempóm is lassam futólépés volt, mint egyszerü séta. Elértem egy kereszteződéshez, és jobbra fordultam a síkátorok felé, hátha el tudnék rejtőzni, míg a követőm le nem lép. Egy dodoz halom mögé bújtam, és minden simán ment, amikor megcsörrent a telefonom. Ezt Ő is meghallotta, így hátra fordult és azzonnal irányt váltott. Én elkezdtem a másik irányba futni és Ő is utánam. Nem jutottam messzire, mert a pasi elég gyors volt és utolért. Legnagyobb szerencsémre a város legelhagyatottabb részén talált meg. Így esélyem sem lett volna, hogy meghall valaki. A fickó bűzlött a cigi füsttől, és az alkoholtól. A fejét nem láttam, de kb. 1.80 magas lehetett, és 80 kg körüli. Szóval én semmit sem értem az 1.60 centimmel, és az 50 kilómmal. Leterített és a ruháimtól próbált megszabadítani, kisebb sikerrel, mert nem adom könnyen magam. Sikítottam és rúgkapáltam, de ő nem tágított. Már azt hittem nem szabadulok, amikor két fiatal fiút pillantott meg akiképpen kocogtak. Amint meghallották kiabálásomat, gyorsítottak tempójukon és leszedték rólam a pasast. A nagyobbik behúzott neki, amitől a földön találta magát. Amikor bebiztosították a fickót a vasalt hajú srác oda jött hozzám és felsegített. Nem bírtam megszólalni csak a vállára borultam és sírni kezdtem.

- Kevin, hívd fel Nick-et, hogy jöjjön értünk kocsival. – mondta, akinek már lassan szétáztattam a pólóját, de ezzel mit sem törődve nyugtatóan simogatta a hátamat. Hallottam, hogy Kevin telefonál de, aztán minden elsötétült. Félhomályban ébredtem egy szobában. Biztos nem kórházban, mert nem éreztem azt a jellegzetes szagot, ami a kórházakban szokott lenni. A falakon a világoskék különböző árnyalatait véltem felfedezni, amely kiválóan illett a hófehér szobabútorhoz.
Megpróbáltam felülni, de valaki megfogta a vállamat. Hirtelen hátra néztem, amitől sikerült megrántani a nyakamat, így visszafordultam. Újra próbáltam, már lassabban és egy gyönyörű sötétbarna szempárral találtam szembe magam. Elbűvölt. Nem tudtam elvenni a tekintetemet az övéről, bárki is volt. Két perc kínos csend után a barna szempár tulajdonosa törte meg a csendet:
- Szia. Jobban érzed magad?- kérdezte fáradtsággal és aggodalommal teli hangon.
- Igen, de hol vagyok?- kérdeztem, miközben még jobban szemügyre vettem a szobát ahol voltunk.
- Miután megmentettünk, elhoztunk hozzánk, mert elájultál. Amúgy Joseph vagyok. Téged hogy hívnak?
- Melissa Sweet- nyújtottam kezet, és abban a pillanatban, ahogy a bőrünk érintkezett mintha villám csapott volna belém. Nem húztam el a kezem, de nagyon érdekes érzés volt, ami minden egyes porcikámat boldogsággal töltötte el.
- És megkérdezhetem, hogy mit kerestél hajnali 1-kor a város legelhagyatottabb helyén, egyedül?- nézett rám kérdőn, és egyben haragtól tomboló szemekkel.
- A barátomtól jöttem. - ahogy ezeket a szavakat kiejtettem ajkaimon, szépen lassan a srác érdeklődése is alább hagyott. - veszekedtünk így összekaptam a cuccomat és eljöttem. Muszáj, volt kiszellőztetnem a fejem.
- Értem. – szólt, miközben lehajtotta a fejét.
- Meg szeretném köszönni…. Kevinnek? – kérdeztem, bizonyára értelmetlen fejjel. Bólintott , majd felállt az ágy széléről és az ajtóhoz ment..
- Kevin, feljönnél? – kiáltotta. – Máris jön. – fordult vissza, majd felült az ágy melletti íróasztal tetejére. Nagy csörtetést hallottunk, majd benyitott a szobába a másik fiú. közelebb jött, és a kezét nyújtotta. Bizonytalanul fogtam meg. Féltem, hogy nála is olyasmit tapasztalok majd, mint Josephnél, de nem. Kezet fogtunk, de vele átlagos érzés volt.
- Szia, Kevin Jonas vagyok. Jobb színben vagy. Hogy érzed magad? – kérdezte, egy sármos mosoly kíséretében.
- Kösz, Melissa Sweet. Már sokkal jobban. És köszönöm, hogy leszedtétek rólam azt az állatot. Hogyan hálálhatnám meg? – a két fiú egymásra nézett, Kevin biztatóan, Joseph pedig lemondóan.
- Mondjuk…- fordult vissza Kevin fülig érő mosollyal- elmehetnél Joe-val valahova. Mit szólsz hozzá? – Én csak néztem rá kikerekedett szemekkel, majd Joe-ra pillantottam, aki zavarában a földet pásztázta a szemével. De ez nem az a féle zavar volt, amit akkor lát az ember, ha konkrétan a lánytól jön zavarba. Őt az zavarta, hogy barátom van. Pontosabban volt. Tegnap szakítottam vele a veszekedésünk közben, és otthagytam, így kerültem ennek a két kedves srácnak a közelébe. Amit így utólag nem is bánok.
- Miért is ne?!- erre felkapta a fejét , és gyönyörű szemeivel ismét elkapta a tekintetemet.
- De… neked… van barátod! Az imént mondtad!
- Nem, már nincs. Az előbb azt mondtam, hogy veszekedtem vele, azért mászkáltam olyan későn. Veszekedés közben szakítottam vele. – mondtam büszkén, mire eleresztett egy ellenállhatatlan mosolyt.
- Nos, akkor magatokra hagylak titeket. – állt fel Kevin, majd az ajtóból visszakacsintott, aztán kiment.
- Miért szakítottál a barátoddal? – ült le mellém az ágy szélére Joe, miközben végig a tekintetemet kereste.
- Már nem szerettem, kellemetlen volt, ha hozzámért, és ezt nem akarta megérteni. Már beszéltem vele erről, és mindég megmondtam neki, és szakítottam vele. De még mindig hívogat, és cicámnak szólít, már néhány hónapja így megy, kezdek kicsit kikészülni. Csoda, hogy tegnap el tudtam jönni tőle, nem akar elengedni. Nem ilyennek ismertem meg. De inkább ne beszéljünk erről.
- Persze. Sajnálom. Akkor… szóval eljönnél velem valahová? – kérdezte ellenállhatatlan mosollyal vegyített gyönyörű boci szemekkel.
- Igen, de először mindenképpen haza kell mennem. Meddig voltam eszméletlen?
- Másfél napig… a szüleid már biztosan keresnek.
- Oh… másfél napig… jézusom…
- Ne aggódj… mond nyugodtan, hogy nálunk voltál.
- Nem aggódtam volna, mert a szüleim nem itt élnek.
- Szóval egyedül laksz?
-Igen, két éve költöztem ki Amerikába, és építem a karrierem, kisebb - nagyobb sikerekkel.
-Megkérdezhetem, hogy hány éves vagy?- kérdezte érdeklődő szemekkel. Olyan édes volt. Egyszerűen hihetetlen, hogy Joe Jonassal beszélgetek, akit gyerekkoromban annyira bírtam.
-Persze, 20 vagyok. És te?
-Én is. Te mikor?
-Decemberben. Te?
-Én augusztusban.
-Akkor az életkor okés. Nos, akkor eljössz velem randizni.
- Persze. De én most megyek. – keltem fel az ágyról a cuccaim felé indulva.
-Elvihetlek?
-Igen, sőt meg is köszönném.
-Oké, induljunk. – nyitotta ki előttem az ajtót, majd lementünk a földszintre és bemutatkoztam a szüleinek és a testvéreinek. Amikor Joe-nak már elege lett a hálálkodásból, megfogta a csuklómat, elköszönt a családjától és kivitt a kocsihoz. Hazafelé hol beszélgettünk, hol pedig csöndben ültünk a kocsiban. Mutogattam h merre menjen, majd amikor oda értünk, elég bambán nézett ki a kocsiból.
-Mi az?
-Most költöztél a környékre?- kérdezte miközben leállította a motort.
-Igen, két hónapja költöztem ide. Amíg rendbe raktam a házat, addig a közeli szállodában laktam.
-Értem, és megismerkedtél már a szomszédokkal?
-Áhh…nem, sokat kell dolgoznom, szóval még nem volt alkalmam beszélgetni velük.
-Mi a szakmád?
-Szakács vagyok az L.A.-ben.
-Az jó hely, szeretek oda járni.
-Amúgy min csodálkoztál el annyira?
-Hát…Kevinnék abban a házban laknak. – mutatott az otthonomtól kétháznyira álló szinte palotára. Egyszerűen káprázatos volt, eddig még meg sem néztem a körülöttem álló épületeket. Így nem is vettem észre a gyönyörűen virágzó, rózsabokrokkal körülvett, narancssárga árnyalatú emeletes, házat. Az én aprócska, egyszintes házikóm szinte eltűnt mellette.
-Wow…és te hol laksz? A másik oldalon? – fordultam meg viccelődve, mire torkából édes kacaj tört felszínre.
-Nem, én otthon lakok.
-20 évesen a szüleidnél laksz. Én pedig már messze tőlük. Úgy látszik kicsit felgyorsultabb az én otthoni világom. – jelentettem ki kacarászva.
-Igen.
-Van kedved bejönni egy kávéra?
-Nem igazán szeretem a kávét, de szívesen bemennék.
-Akkor menjünk. – mondtam és elindultunk a bejárat felé. Előtúrtam a kulcsomat a zsebemből és elfordítottam a zárban. Ezt Kókusz a kutyusom nyomban meghallotta, és boldog csaholással jelezte, hogy örül nekem. Amint beléptünk a házba és Kókusz meglátta Joe-t ráugrott és ledöntötte a földre. Mivel Kókusz nagytestű kutya, nem esett nehezére. Kitört belőlem a nevetés, amikor elkezdte nyaldosni Joe arcát.
-Kókusz, elég. Fejezd be. – mondtam neki magyarul. Joe pedig értetlenül nézett miután megszabadítottam imádott kutyámtól és próbálta letörölni a sok nyálat arcáról. Mely még így is gyönyörű volt.
-Sajnálom. – mondtam majd ledobtam a cuccaimat a szokásos helyre, ami cipős komódom volt az ajtó mellett. – Csüccs, le. – csaptam a pult előtt álló székre.
-Szép otthonod van.
-Köszi, mit kérsz – néztem szét egy kis üdítőért a hűtőben. – Van narancs, őszi lé, cola, limonádé és ásványvíz.
-Vízet. – kivettem a vizet, majd letettem elé egy pohárral és elmentem felrakni a kávét.
-Milyen nyelven beszéltél a kutyádhoz?
-Magyarul. Mondtam, ugye, hogy nem rég jöttem ide. Szóval én Magyarországról jöttem és Kókuszt még ott kaptam. Ezért csak Magyarul ért.
-Oké, értem. Magyarország Európában van ugye?
-Igen. Sok utat tettem meg nem csak távolságilag, hogy eljussak idáig. Ez volt az álmom. Nah meg az hogy egyszer veled beszélhessek. Legalább egy autogram erejéig. – nevettem el a végét.
-Szóval egy autogramot is kérsz a randi mellé?
-Kettőt ha lehet. Régen a barátnőmmel, tini korunkban mindig arról álmodoztunk, hogy egyszer találkozunk veletek. Sajnos két éve megszakadt vele a kapcsolatom, de remélem még fogunk valamikor találkozni.
-Sajnálom. De ezek szerint első sorban te is a sztárt látod bennem. – mondta csalódottan, majd kortyolt egyet a vízből.
-Nem...én azt a bohókás viccel Joe-t látom, akit a házi videóitokban, nem a felkapott sztárt. Már ha a videókban magadat adtad.
-Igen, azokban a videókban az igazi Joe van. – mosolygott felszabadultan.
-Szóval – mondtam incselkedve - kaphatok egy autógrammot?
-Persze – mondta, majd elé toltam a jegyzettömbömet és egy tollat. Rám nézett mosolyogva, majd megfogta a tollat és aláírta a papírt, a neve alá pedig a telefonszámát.
-Most már én is kérek egy aláírást. – felnevettem majd én is ugyan így tettem. Letéptem amit én írtam és oda adtam neki.
-Köszi.
Lefőtt a kávé, így elővettem a kedvenc bögrémet, amire Joe-nak az arcképe volt rányomva. Leraktam a pultra és visszafordultam a kévéért. Kitöltöttem, majd öntöttem hozzá tejet, raktam bele cukrot, és nyomtam egy kis tejszínhabot a tetejére. Miközben ezt tettem, Joe a bögrét figyelte.
-Tényleg szerethettél minket. Ilyen ajándéktárgyakat ugyanis nem dobtunk piacra.
-Igen, és még mindig szeretem a zenéteket. Amúgy azt a bögrét én csináltattam. Van még sok, amin ti vagytok, de ez a kedvencem.
-Vagyis én? – tette fel a kérdést sunyi mosollyal.
-Úgy is mondhatjuk. – ebbe belepirultam, olyannyira hogy Joe ezt nagyon hamar észre is vette, és édesen felnevetett. Vele szemben ültem és csodáltam gyönyörű arcát, majd a szeme enyémbe fúródott. A csendet én törtem meg:
-Amúgy is, én nagyon szeretem a bögréket, annyira, hogy gyűjtöm őket. Az a két szekrény tele van velük és még nincs mind kipakolva a dobozokból.
-Szóval ha le akarlak venni a lábadról, bögrével jöjjek?
-Valahogy úgy, de nem csak annak örülök. Ez csak egyfajta hóbort. És azt is tudnod kell, hogy nem vagyok könnyű eset. – nyeltem egyet a kávémból és Kókusz jött ki a konyhába. Fejét az ölembe rakta, én pedig elkezdtem simogatni.
-Azt hiszem, féltékeny vagyok a kutyádra.
-Miért is?
-Mert óriási odaadással szereted. – mélyen szemébe néztem majd le Kókuszra.
-Azért szeretem ennyire, mert ő segített át a nehézségeken, azzal hogy sosem hagyott cserben. – felnéztem az órára és pont háromnegyed ötöt mutatott. Ilyenkor szoktam kivinni Kókuszt sétálni.
-Kókusz – neve hallatán megemelte fejét és rám nézett – hozd a pórázodat, menjünk sétálni. – mondtam neki, majd elment és a pórázzal tért vissza. Közben Joe megkérdezte, hogy mit mondtam neki.
-Csak hogy itt a séta ideje. Ilyenkor szoktam kivinni, sétálni. Velünk tartasz? – kérdeztem, majd mosolyogva áthúztam Kókusz fejék a nyakörvet és végigsimítottam selymes, hófehér bundáján. Joe ránézett a telefonja kijelzőjére, majd vissza rám.
-Még van időm, ha nem zavarok elmennék velete.
-Dehogy zavarsz. De, miért kell sietned?
-Randim lesz este nyolckor, szóval készülődnöm kell.
-Ó, szóval foglalt az úr? – kérdeztem viccesen, hangomban egy kis csalódottsággal.
-Lehet.
Miközben sétáltunk tök jól eldumáltunk. Meséltem neki Mendyről, a legjobb barátnőmről, akivel kb. két éve nem találkoztam és nem beszéltem. Ő pedig figyelmesen végighallgatta minden szavam. Egyáltalán nem olyan nőcsábász, mint amilyennek leírják a média. Sőt nagyon figyelmes. Kisseb koromban biztos nem hittem volna el, hogy pont a Jonas Brothers egyik tagjával fogok kutyát sétáltatni, vagy ami még jobb randira menni.
-Köszi, hogy eljöttél és megmutattad ezt a környéket is.
-Nincs mit köszönnöd.
-Joe, Joe Jonas? – jött oda egy velünk egy idős lány, nem kifejezetten rajongói sikoltozással, csak szimplán meglepve. Joe felé fordult és rá mosolygott.
-Miben segíthetek?
-Kérhetnék egy autogramot?
-Persze. – aláírta a lánytól kapott Jonas Brothers képet majd vissza adta a tollat.
-Lehetne egy kérdésem is?
-Igen.
-Ő a barátnőd? – Joe rám nézett, gondolkodott egy kicsit, majd visszafordult a lányhoz.
-Még nem. – mondta az észbontóan sexy félmosolyával.
-Hát, ha összejöttök, akkor sok boldogságot. – szólt óriási mosollyal a csaj.
-Sziasztok. – majd lelépett. Joe visszafordult hozzám, és megijedt arckifejezésemtől.
-Mi az?
- Nehogy azt hogy, könnyű eset vagyok! – morogtam, majd elindultam, ott hagyva Őt.