34. rész

Na Hali!!

Megjöttem, kicsit csúsztam a határidővel, de jól van az...vagy nemxDD

Na de a lényeg, hogy itt a rész. Szintem egy kicsit szívfájdító, és az nem az én kedvem miatt vanxD Jó olvasást, és sok puszit mindenkinek!! És léccii.....NE felejtsetek el komizni, mert ha nincs komi nincs rész=D Puszi

-Te hogy kerülsz ide? – vont kérdőre azonnal, mikor már meg tudott szólalni.

-Hozzád jöttem te buta!

-Itt vannak Joe-ék is?

-Nem, egyedül jöttem. – sepertem ki szeméből egy tincset.

-Ott hagytad Őket? Miért?

-Mert a barátnőm ilyen állapotban van. Szerinted mi mást tehettem volna?

-Hagyni engem, és nyugodtan élni a családoddal! – vágta bele az arcomba. Hogy mondhat ilyet??

-Hogy élhetnék nyugodtan, ha így kivagy?

-Miért foglalkozol velem egyáltalán? – szinte semmi érzés nem volt benne. Ez nem az én Sellym.

-Beléd meg mi ütött? – álltam fel mellőle, és újra ömleni kezdtek könnyeim.

-Semmi, hagyj békén, mindenki hagyjon. Mi értelme az életnek, ha senki sem szeret?

-Mi az, hogy senki sem szeret? Mindenki szeret, nem kell azért lemondanod az életről, mert az a hülye megbolondult…

-Már mindegy, nekem már úgyis csak óráim vannak. Már nem akadályozhatsz meg abban, hogy végezzek magammal. – nevetett fel keservesen.

-Ugye nem akarod újra megtenni?

-Már megtettem… - mosolygott önelégülten.

-Selena Stewan, mi az ördögöt csináltál? – kérdeztem idegesen, és lerántottam róla a takarót, hátha oda rakott valamit, de nem. – Sell, mond meg mit csináltál! – ordítottam, de Ő csak mosolyogva nézett. Elővettem a telefonomat, és közben lementem Irma nénihez.

-Irma néni, hagyta egyedül Sellyt a napokban? – kérdeztem idegesen.

-Igen, tegnap előtt, mert el kellett szaladnom a postára, miért?

-És, volt olyan, hogy önként ment el itthonról?

-Amikor én elmentem a postára, akkor Ő is elment, saját bevallása szerint csak sétálni.

-A picsába.

-Melissa, mi a baj?

-Végezni akar magával, és azt mondta már tett is valamit.

-Te jó ég… - nyögte elképedve, és leült a kanapéra. Én közben tárcsáztam a mentőket, és mire befejeztünk Irma nénivel a beszélgetést már fel is vették… ezt nevezem gyors segélynek…

-Jó napot, egy mentőt kérnék Gödöllőre, a Szent János utca 13-ra, kérem, siessenek. Az a gyanúm, hogy a barátnőm beadott magának valamit.

-Kérem, a maga, és a barátnője nevét!

-Engem Melissa Sweet-nek hívnak. A barátnőmet pedig Selena Stewannak.

-Rendben, kiküldtünk egy mentőkocsit, nemsokára ott vannak. Visz hall.

-Köszönöm, viszont hallásra. – tettem le a telefont a pultra, és azzal vettem is elő a cigit. Idegességemben egy huzamra szívtam el egy fél dobozzal. Le kéne szokni, de nem megy, főleg most, hogy Sell megint öngyilkos akar lenni. Ki kell szednem belőle, hogy mit csinált, muszáj, különben elveszítem. Felszaladtam az emeletre, és berontottam a szobájába.

-Mit adtál be magadnak? – ordítottam magamból kikelve. – Hallod? Mond meg! – de nem szólt, csak nézett rám. – Válaszolj már az istenit!

-Miért? Nekem már semmi keresnivalóm nincs ezen a világon… Csak könnyebbé teszem az életeteket. Még egy gonddal kevesebb.

-Mi az, hogy még egy gonddal kevesebb? Gondolkodj már, kérlek! Mi lenne a szüleiddel? Összeroppannának. Nem beszélve a barátaidról. Kevinék? Vikiék? Mi? Ránk nem is gondolsz?

-Nektek is csak könnyebb lenne…

-Dehogy lenne. Azért jöttem most ide, hogy helyre rakjalak, hogy szellemileg rendbe tegyelek, és visszavigyelek, La-be, és nem azért, hogy a temetésed intézzem. Fiatal vagy, előtted az élet, egy pasiért nem érdemes abbahagyni. Szép vagy, életerős, kedves, és csodás ember, ne hagyd el magad. 20 éves vagy az isten szerelmére, nem teheted meg ezt a családoddal, a barátaiddal… - Nem bírtam tovább… összeroppantam… Sírva ültem le az ajtóba, és csak néztem rá. Nem sokkal később szirénát hallottam így felálltam, letöröltem könnyeimet, és lesiettem. Mire leértem a mentősök már az ajtóban álltak, és Irma nénivel beszéltek.

-Igen, egy közeli barátunk telefonált. Itt is van. – adta át a szót amint odaértem.

-Jó napot. Melissa Sweet vagyok.

-Jó napot. Dr. Radics László. Hol találjuk a beteget? – rázott velem kezet.

-Fent van az emeleten, erre jöjjenek. – indultam el az emeletre. A doki bement, megvizsgálta, addig mi kint vártunk a folyosón. Tíz – tizenöt perc múlva jött ki, mire mi már a teljes idegösszeroppanás szélén álltunk.

-Megvizsgáltam, a tünetei sok mindenre mutatnak. Verejtékezés, izomgyengeség, és eléggé fáradékony… ahhoz, hogy biztosat tudjunk mondani, be kell szállítanunk a kórházba, és teljes körű vizsgálatot kell készítenünk.

-Rendben. Köszönjük. – A doki beszélni szeretett volna Irma nénivel így én hagytam őket, és bementem Sellyhez. Nem volt erőm kiabálni, csak megálltam az ajtóban és néztem. Azon gondolkoztam, hogy egy ilyen életerős lány, hogy gondolhatja azt, hogy eldobja magától az életet.

-„Ha az élet száz okot ad arra, hogy sírj, te mutass fel ezer okot arra, hogy mosolyogj…” – suttogtam neki, mire felemelte fejét, és könnyes szemekkel nézett rám. – Mondj egy elfogadható okot, hogy miért akarod megölni magad!

-Jó ötletnek tűnt… - suttogta Ő is elhaló hangon.

-„Az élet ajándék, azért van, hogy kihasználd, nem azért, hogy eldobd!”

-Most idézetekkel akarod kimosni a fejem? – emelte fel kicsit hangját.

-Ha az kell ahhoz, hogy észhez térj, akkor igen! „Nem az számít, hogy mekkorát ütsz, hanem az, hogy mennyi ütést állsz ki, amikor talpon kell maradni, hogy mennyit bírsz, amikor folytatni kell.”

-Hagyd már abba!! – ordította.

-„Valaha, ha titkon elmosolyodtam, az miattad volt, most pedig a könnyeimnek vagy nyilvánvalóan te az oka...”

-Na, jó, ha elmondom, mit adtam be, békén hagysz? – kérdezte könnyezve, de nem válaszoltam, csak még egy újabb idézettel feleltem.

-„Az élet csalódásai közt oly jólesik gyönyörködni, ha csak gondolatban is, egy-egy nemes jellemben, egy-egy tiszta érzelemben és a boldogság képeiben…”

-Inzulint adtam be, most már boldog vagy? – igen, boldog voltam, és a válaszával együtt távoztam a szobából, egyenesen a dokihoz mentem, aki már a mentőkocsinál készítette elő a felszereléseit, és beszélt egy magas jóképű sráccal. Gondolom a segédje volt.

-Elnézést. – szóltam halkan, mire mindketten felém fordultak.

-Igen?

-Sell megmondta mit adott be magának.

-Tehát magának elárulta…

-Igen, és inzulinnal akart végezni magával. – a két férfi egymásra nézett, sokatmondó pillantást váltottak, és sietve szaladtak el mellettem. Én is utánuk mentem, és mire beértem Őket már Sellyt szedték össze az ágyból.

-Ha komolyan inzulint adott be, akkor sürgősen el kell látnunk. – mondta a fiatal srác, és azzal már vitték is a kocsiba. Bevitték a kórházba, mi meg kocsival mentünk utánuk. Bevitték egy kórterembe, nekünk meg kint kellet várnunk. Úgy félóra telhetett el, amikor a telóm csörögni kezdett, a kijelzőn, Joe képe jelent meg.

-Szia Szívem! – szóltam bele a telefonba amint felvettem.

-Szia Kicsim! Egyben megérkeztél?

-Igen.

-Mi a baj?

-Sell öngyilkos akart lenni, inzulint adott be magának. Most a kórházban vagyunk.

-Te jó ég… - hallatszott a döbbent válasz, vagy inkább tömegsóhaj a vonal másik végéről.

-Ki vagyok hangosítva?

-Igen. Hogy van Selly?

-Nem túl jól. Eleve úgy kezelt mintha egy senki lennék, és kb. 1 hete ismerne. Alig bírtam kihúzni belőle, hogy mit tett. Nagyon rosszul néz ki… - kezdtem el újra a sírást.

-Jól van, nyugodj meg. Az lenne a legrosszabb, ha te is összeroppannál. Nyugodj meg, oké?

-Megpróbálok.

-A legelső géppel odarepülök. – mondta határozottan.

-Ne, nem kell, megoldom. Te maradj otthon Caitlinnel.

-Nem, és ne is ellenkezz, megyek és kész. Most neked van szükséged rám. És viszem Caitlint is.

-Rendben. Siess! Szeretlek!

-Én is szeretlek, vigyázz magadra! – amint letettem a telefont, egy csapat doki szaladt be a terembe, amibe bevitték Sellyt. Mi ketten felpattantunk Irma nénivel, és a kis ablakhoz mentünk. Szemem azonnal megakadt a monitoron ami a szívritmusát mutatta. Csak egy egyenes vonal volt rajta…